A figyelemről
Létezik egy weboldal, (www.artfacts.net) amely százötvenezer művész szakmai információit tartalmazza. A honlap egy üzleti vállalkozás, amely egy adatbázisba összegyűjtött információhalmaz alapján a művészek „karrieranalízisét” végzi el, majd a rendszerezett adatokat értékesíti olyan felhasználók (galeristák, mecénások, esetleg kurátorok) számára, akik kortársművészeti alkotásokba kívánják fektetni fölös pénzüket.
A művészek karrierjének aktuális állását az ún. ranking-szám valamint egy hozzárendelt emelkedő vagy csökkenő tendenciájú görbe jeleníti meg. A szám maga nyilvános, bárki számára hozzáférhető, a görbe és egyéb adatvizualizáció megtekintéséért fizetni kell. Az oldal működtetői hangsúlyozzák, hogy a rankig-szám és a tőzsdei árfolyamgörbékre emlékeztető grafikonok sem a művésznek, sem pedig műveinek nem értékmérője, hanem valami egészen mást jelenítenek meg. Hogy mit is? Az illető művészre irányuló, kvantálható mennyiségnek tekintett nemzetközi figyelmet – írják a szerzők, George Franckre hivatkozva, aki frappáns ám számos ponton vitatható párhuzamot állított fel a figyelem és tőke összefüggései között a posztindusztriális kapitalizmus finoman módosult rendszerében. Frank szerint ugyanis a kultúrában a figyelem (és hírnév) gazdaságát ugyanolyan mechanizmus működteti, mint a kapitalizmust.
Az oldal részletesen leírja, hogy az adatokat milyen módon gyűjtik, összegzik és milyen matematikai algoritmusok segítségével értelmezik: a nemzetközi művészeti élet különböző helyszínei, galériák, kiállítóhelyek, múzeumok különböző pontszámokat érnek a kiállító művészek számára, tehát hiába nyugtázza elégedetten saját sikerét (?) például az a szerencsés magyar művész, aki munkássága elismeréseként éli meg, hogy még életében retrospektívet rendezhet mondjuk a Műcsarnokban, e mutatványért lényegesen kevesebb pontszámot kap, mintha bravúrját a londoni Tate Modernben hajtaná végre. Talán ennek is tudható be az, hogy nincsen élő magyar művész az első ezer között.
Azt a figyelmet tehát, amelynek hiánya több száz éve nyomasztja az izmusokban szűkölködő magyar kulturális öntudatot, objektív okoknál fogva nehéz megszerezni, ám mégsem ennek hiánya tesz bennünket provinciálissá, hanem az a kétségbeesett igyekezet, amellyel próbáljuk azt megszerezni, valóban megfeledkezve arról, hogy ha csak a „newcomers” EU-régióban sikerülne a figyelmet egymás irányába gyakorolni, nemcsak képletesen, hanem szó szerint is megsokszorozhatnánk a provinciák kulturális tőkéjét. Persze csak abban az esetben, amennyiben elfogadjuk Franck párhúzamát, mely szerint a kultúrának hasonulnia kell a kapitalizmushoz.
Maria Marcos
[lásd még: „A kaotikus figyelem kiszámíthatatlan közegében” - a kmkk-ról Sugár Jánossal beszélget Maria Marcos]
