Angel Judit írása
A sajnálkozást valahogyan sosem tudtam megérteni. Ha van egy vágyunk, pld. a kortárs magyar művészet erőteljesebb külföldi reprezentációja, igyekszünk tenni is érte, addig cselekszünk míg van elég motivációnk. Az eredmények megítélése szubjektív, nem lehet nem észrevenni, hogy a céltudatos, minőségi és folytonos munkának vannak pozitív eredményei. Hogy sokszor ez nem bizonyul elégnek szerintem nem azért van, mert túl magasra tartanánk a minőségi mércét, hanem azért, mert nem akarjuk észrevenni a vágyaink és lehetőségeink közötti eltéréseket. Az ideálokat rugalmasan kell kezelni. Ha minduntalan egy absztraktul értelmezett ideális képet lebegtetünk magunk előtt és ahhoz mérjük magunkat, nem tudjuk érzékelni környezetünk pozitív jelzéseit, illetve eldramatizáljuk annak negatívumait. Tíz évvel ezelőtt költöztem Magyarországra, azóta a helyi képzőművészeti szcéna lamentációs – kultúráját volt alkalmam megismerni. De nemcsak azt, hanem az ellen – tendenciákat is. Igy még jobban tudom értékelni mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek valami újat, jobbat kívánnak hozni.
A csupasz “branding” szerintem inkább a mának, mint a holnapnak és még kevésbé a holnaputánnak dolgozik. Tudomásul kell venni, hogy a “brand”-ek is mulandóak, elhasználódnak, kikopnak. A stratégia tehát nem elsősorban a minél hamarabbi végeredmény elérésére – a magyar képzőművészek, kurátorok, intézmények navigációja a nemzetközi körforgásban -, hanem e folyamat infrastruktúrájának kiépítésére kellene irányuljon. Itt nyer óriási fontosságot a művész helyi szerepének újragondolása, a szakmai összefogás módozatainak kigondolása és ezeknek a gyakorlatba való ültetése, a szomszéd művészeti szcénákkal való kapcsolatok tudatos kiépítése. Persze, döntő a jogi és a pénzügyi keretek alakulása, de azt hiszem, először vagy legalábbis párhuzamosan, egy sor mentális folyamat elindítására és beérésére van szükség. Ezért, bár sokszor alig látszódnak, mégis azok a stratégiák a mélyremenőek, amelyek az emberek gondolkodására, hozzáállására kívánnak hatni. Ezekre nehéz támogatást találni, mert a támogatók szinte mindig látványos PR-t és kézzelfogható eredményeket akarnak látni. De … itt jöhet be a pozitív idealizmus, a jó értelemben vett megszállottság. Ha már egy páran egymásra találnak, többet is el tudnak érni.
Végezetül két példa a szomszédból. Az észak-romániai Iasi-ban, egy az ország kulturálisan fejlett, de gazdaságilag elmaradottabb régiójában, 1997 óta rendezik a “Periferic”-et, mely először éves művészeti fesztivál volt, majd 2001-től nemzetközi biennále (. A rendezvény kiindulópontja a periféria és a központ kapcsolatára reflektáló művészeti attitűdök “gyűjtése” volt, a nemzetközivé válás évében a rendezvény a “Local Players – Global Players” téma köré szerveződött. A helyi kontextusra való reflexió mindegyik kiadás szerves része. Ebben az évben a biennále meghívott kurátora Hegyi Dóra, a budapesti tranzit.hu projekt koordinátora. 2006-ban a bukaresti nemzetközi művészeti biennálénak a kurátora Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója volt. Mindkét kurátor még a 2000-es évek elején részt vett egy a román – magyar szcéna közötti párbeszédet kezdeményező romániai szakmai kiránduláson, melyet a marosvásárhelyi ArtEAST alapítvány szervezett. E kirándulással az alapítvány egy hat részből álló, Marosvásárhelyen megrendezendő kiállítás-sorozat elindítását célozta meg. Három kiállítást sikerült is létrehozni, a többire már nem volt elegendő pénz. A két említett biennále alakulásában ez az epizód ha nem is közvetlen, de szerintem mégis termékeny szerepet játszott.
A másik példa Calin Man, intermédia művész tevékenysége az aradi Kinema – Ikon műhely, illetve a helyi múzeum keretén belül (revoltaire.projects.v2.nl). Calin Man irodalomtörténeti tanulmányokat végzett a 80as években, majd bekerült a Kinema – Ikon csapatba, mely fokozatosan tért át az experimentális filmről a videóra, majd a digitális médiumokra. Rendkívüli szerencsés tényező, hogy a műhely alaptevékenységét a 90es évektől a helyi múzeum biztosítja, mely ebből a szempontból élenjáró szerepet tölt be nemcsak az országban, de a szűkebb régióban is. Calin Man sok éven keresztül szülővárosából nem volt hajlandó kimozdulni, jól megfért a számítógépével és később az Internettel. Tette dolgát, lapokat szerkesztett, hypermédia műveket alkotott, melyekkel kisebb – nagyobb nemzetközi művészeti fesztiválokon szerepelt, majd jöttek a párizsi Pompidou Központ, a sao pauloi és a velencei biennálék, hogy csak a legnépszerűbb kiállítóhelyeket említsem. És ha azóta már volt is egy párszor külföldön, saját “brandingolása” úgy tűnik, nem igen izgatja, inkább az foglalkoztatja, hogy hogyan lehetne tovább éltetni / építeni a helyi médiaművészetet igénylő és gyakorló kontextust, elsősorban aradi, temesvári, valamint bukaresti fiatal képzőművészek megnyerésével.
Angel Judit
