2008 February 10.
tbb: régen a tudásunkat, ismereteinket, tapasztalatainkat alapvetően meghatározta a hely, ahova születtünk, ahogy gyermekként is előbb a szobánkat ismertük meg, a lakást, aztán a házat, esetleg udvart, utcát, később a rokonok, osztálytársak, szerelmek révén a város, meg az ország többi részét, vagy inkább részleteit. Közben, nagyjából kiskamasz-korunktól jött a rádió, tévé, mozi, na és a suli, ami egy tágabb világ ilyen-olyan részleteit közvetítette. Ha akarod polarizálhatjuk lokális és globális ismeretekre, v szétszedhetjük olyasféleképp is, h a média közvetítésével olyan ismeretekre tettünk szert, amelyet a bennünket domináló hatalmi központ kívánt megosztani velünk, elvégre ők szelektálták számunkra mi kerül adásba, mi nem, mi lesz lefordítva, kiadva, mi nem, v egyáltalán hova, s mennyi időre utazhatsz el, mit láthatsz a világból és mit nem. A globalizáció – ami azért vszleg nem globális – egy csomó ember számára olyan helyzetet teremtett, amikor egyre inkább te magad, a te érdeklődésed, képességeid, türelmed alakítja ki az információs térképed, amit ugyanakkor a lehetőségeid, s többnyire az anyagi lehetőségeid továbbra is limitálnak. Ha nincs pénzed, nem utazhatsz el indiába, nem netezhetsz egész nap v minden nap stb.
most, ha ezt megpróbálom lefordítani arra, amit erről mint galériás, v művész gondolok, akkor ebben is benne van, h a gondolkodásom pozíciója folyamatosan eltolódik, azzal, ahogy minden változik körülöttünk. A 80-as években nem volt internet, s mi nemzeti kulturális keretek közt éltünk, nem nagyon utazhattunk, s ennél fogva eléggé ki voltunk szolgáltatva annak, h mit ír az újság, mi van a moziban, milyen könyvek, folyóiratok jelenhetnek meg. Ezen infókat a második nyilvánosság, s vele párhuzamosan a médiakritikus információfogyasztás korrigálta, részben amit arról gondoltál, amit magad körül láttál, ill azok meséltek, akik időben-térben távolabbról érkeztek. Akkor fontos programmá vált számomra, h kapcsolatot teremtsek a szomszédos országokban élő kollegákkal, mert teljesen egyértelmű volt, ha nálunk létezik nem-hivatalos művészet, akkor mindenütt máshol is kell, h legyen vmi ilyesmi. S persze volt is, de mivel valamennyien jó alaposan le voltunk fertőzve a saját nemzeti kultúránkkal, gyakran csak mandinerből, a régi v modern, ill kortárs egyetemes művészetre történő hivatkozásokkal értettük meg egymást, miközben persze arra is rá lehetett jönni, h nincs ilyen, h egyetemes művészet. Ez csak egy fikció, különösen a mi periférikus helyzeteinkből nézve: látjuk a centrumokat – jól ki vannak világítva, erősen kanonizálják a magukét –, s vagyunk mi, akik onnan nézve nem is látszunk (nincs lámpánk, bárhogy ugrálunk is), és persze a szomszédban is léteznek hozzánk hasonló (lámpa nélküli) izgágák. Szval, h köztünk, lengyelek, szlovákok, románok, csehek, magyarok, délszlávok közt bármi hasonlóság lenne, az u.olyan idétlen fikció, mint a nyugati egyetemes művészet, amit akkor mi még olyan nagyon egységesnek láttunk, miközben a mai geopolitikai helyzetben a bennünket domináló hatalmi centrumok azt szeretnék kanonizálni, h a mi múltunk közös, u.az a kammunista, szovjet stb múlt. Na ja, vannak hasonló élmények a közelmúltból, v akár régebbről is, meg van egy csomó minden, amiről egymással sem tudunk beszélni, ld a szlovák, magyar, román stb történelemkönyvek különbségeit, arról végképp nem beszélve, h csak a magyar történelmet illetően is különféle narratívák léteznek, s nem tudom találnánk e egyáltalán olyan honfitársakat, akik e tekintetben közös nevezőn vannak? Jó, ironizálok, de azért az tleg nem vicc, h nálunk (és a szomszédainknál) a különböző nemzedékeknek, társd.rétegeknek elképesztően más-más történelmi tapasztalataik vannak, amely nézetkülönbségek e pillanatban vszleg mindennél inkább jellemeznek bennünket.
Szval, h mit kellene csinálni, az bennem akkor merült föl, mikor az Ernst Múzeum 80-as évek kiállítását, v utóbb a Ludwig Múzeum gyakorlatát néztem. Minthogy a 80-as években itt már részt vett a mi művészetünkben egy csomó külföldi, őket nyilván vissza kellett volna hívni, és nagyon durva hiba volt úgy megcsinálni azt a kiállítást, h az ő szerepüktől nagyvonalúan eltekintettünk. És ez ütközött ki utóbb a Ludwig gyakorlatában is, mert normális esetben a pesti Ludwig épp azáltal nyerhetett volna saját karaktert akár a bécsi, akár a kölni Ludwiggal szemben, h nem ugyanazt próbálja nyújtani kevesebb pénzből, hanem azokkal a kapcsolati tőkékkel próbálja meg kompenzálni a financiális hiányokat, amelyek időközben fölhalmozódtak. A dán Kirsten Dehlholm a 80-as években nagyon gyakran töltött heteket, hónapokat nálunk. Elég jól megtanult magyarul, s dolgozott együtt egy csomó pesti művésszel: nem csak itt Pesten, hanem vitte őket Nyugatra is, illetve további dán művészeket hozott ide. De említhetném Sibylle Hoftert, és millió, de tleg millió más nevet, akik közül sokan az elmúlt másfél-két évtizedben, vagy később sikeresek lettek, s akiket mi közben totál hálátlanul és bután elfelejtettünk, ahelyett, h továbbra is tartottuk volna velük a kapcsolatot, folyamatosan dolgoztunk volna velük. Ami rögtön arra is rávilágít, h a mi intézményeink sajnos nem figyelnek, nem építenek egymásra, holott nem az lenne a dolguk, h a magukét fújják, hanem h egymásra építsenek. Kirstent v Sibylle-t én ugyanis a Ligetbe már nem tudom visszahívni, ahogy azok közül a pesti művészek közül is keveset, akik a 80-as években nálunk állítottak ki, mert természetesen azóta régen kinőtték a Ligetet. S persze a probléma az, h míg a pesti művészeket akadt más, nagyobb, jobb lehetőségekkel rendelkező pesti kiállítóhely, amelyik kiállítsa, addig a külföldi művészek vonatkozásában mindez abszolút nem mondható el. És egyáltalán, van egy olyan betegségünk, amit a nemzedékünkbe zárkózás-nak nevezhetnék: nézz szét mennyi pesti, és magyarországi intézményt jellemez ez a probléma! Mert bocs, az szerintem nem egy profil, h én mindig ugyanazzal az 5-6-15 művésszel dolgozom, miközben minden mást leszarok, holott ez már nálunk így megy mióta a pályán vagyok, s végig azt látom, milyen eszelősen beteges az, h az ifjabb nemzedékek újra és újra elölről kezdi, a nulláról, s aztán szép lassan fölfedezi vmely a variációját annak, amit előttük x, y, meg z többé-kevésbé majdnem ugyanúgy megcsinált. Na? Akkor mire való a művészeti képzés, mire a szakfolyóiratok, a múzeum, a média, és egyáltalán meddig akarjuk ezt játszani?
Szval, ami a kérdésedet illeti, én annak lennék híve, h dolgozzunk azzal, amink van – magyar/nem magyar, öreg/fiatal –, de azzal aztán sokkal jobban, sokkal kreatívabban, mert az én tapasztalatom az, h nem az a jó, mikor trendekhez próbálunk alkalmazkodni, hanem az, amikor hozzá tudunk szólni vmihez, ami egy kisebb, v nagyobb közösség számára érdekes.
Várnagy Tibor
[kapcsolodó szöveg: Tibbi a Ligetben - Várnagy Tiborral beszélget Seres Szilvia]
