prosthesis
Szörényi Beatrix:
Protézisek = Prosthesis
Szörényi Beatrix:
Bartók-Kodály kérdés = Bartok-Kodaly question
Hoch Bea levele
Kedves Tamás,
köszönöm a provinciális felkérést; két megjegyzéssel járulnék hozzá a felvetéshez.
1, Nehéz azon átbillennem, hogy mostanában felőrli a provincia iránti, korábban létező protekcionizmusomat az a nagyjából minden szinten jelentkező igénytelenség és az ebből fakadó rosszul-csinálás, ami ezt a mi provinciánkat uralja. Ezért számomra a (szerinted kizarólag üzleti alapon szerveződő) centrumok vonzerejét nem elsősorban az általuk kínált üzleti vagy anyagi lehetőségek jelentik, hanem az értelmes-értékes impulzusokban gazdag közeg, és a tetszetős, ám felületes gesztusok helyett az átgondolt, célirányos cselekvés gyakorlata.
2, Meglehet, hogy emiatt a cél- és eredményorientáltság-mániám miatt van az is, hogy nem értem pontosan, milyen jellegű hozzájárulást kérsz. Adatbázisnak mondod, de valójában egy tetszőleges tartalmú és szerkezetű információgyűjteményt célzol meg, ami így jó eséllyel elveszti egy adatbázis funkcionalitását (rendszerezett, kereshető és így hozzáférhető-megismerhető adatok tárolása). Ha az adatbázist nem ilyen szó szerinti értelemben használod most, akkor a projekthez való hozzájárulásként én a „Praesens Közép-európai kortárs művészeti magazin" 2003-2006-os számait tenném hozzá, amelyekben szerkesztőként közreműködtem, és amelyek szintén a periférián tevékenykedőket igyekeztek egymással összekötni, és számos érdekes mű, művész, csoport, kisintézmény, projekt, stb. bemutatása, illetve helyi szerzőktől származó elméleti írások találhatók bennük.
Üdv,
hockbea
Can provincialism be rehabilitated?
Provincialism is a very loaded term. Especially when applied to contemporary art. Recently, provincial art, in an Estonian context, has been described as: ‘governed by the infantile, psychopathology and parapsychological experience.’ It is accused of lacking a concrete form and being born of improvisation.
On the other hand, while ‘periphery’ or ‘margin’ never seem to break free of their orbits around the cultural centres, provincialism lacks the restrictive spatial and relational sense. It is in the character of provinces that people only really care about what happens there, in their locality, and maintain a studied indifference towards the self-promotion of the self-declared centres. Nowadays, with the easy accessibility of knowledge and communication opportunities, it really is quite an achievement to remain in blissful ignorance. When you get close to what from a distance appears to be a pulsating centrifugal hub, it usually turns out to be just another web of inward looking provincial attitudes.
By implication, the provincialist approach could be seen as offering a possible defence against the levelling effect of global capitalism on local cultures. If we are to champion the provincial, then this needs to be accompanied by attention to Antonio Negri’s famous injunction to ‘fight power everywhere.’ It’s not enough to challenge the hierarchies promoted by the centres, the injustices and inequalities of one’s provincial backyard also need to be tackled.
An alternative term that we’d like to suggest, which carries many of the positive associations of provincialism, is eco-communalism. This radical green notion brings together a lot of utopian anarchist thinking and calls for human scale, cooperative communities that both allow the development of humans but respect the rights of the non-human world. In this vision, progress is measured by the degree to which human communities are able to adapt to eco-systems. The establishment and growth of small scale cooperatives or ‘liberated zones’ could provide a possible solution to the multi-faceted crisis of the modern world. In our opinion, art is able to act as a liberated zone for putting into practice experimental ideas. One such example of a liberated zone could be recognised in the activities of the Balatonboglár Chapel in the early 1970s.
Maja and Reuben Fowkes
www.translocal.org
Province modells
Csákány István:
Provincia-adó / Province-transmitter 2007
festmény installáció / painting installation,
300x280x300 cm
Csákány István:
Provincia makett / Province modell 2006
festmény installáció / painting installation, 320x400x380 cm
Lokális közeg
Nemrégiben a Gesellschaft für aktuelle Kunst (Az aktuális művészet társasága/társadalma) meghívására jártam Brémában. A hagyományos kunstvereinokhoz hasonlóan a GAK-t is a tagság működteti, egy művészeti vezetővel közösen. A GAK 1968 utózöngéjeként 1980-ban alakult, s programja kezdettől fogva a kritikai művészetre fókuszál. Ehhez hasonlóan működik 1969 óta Berlin-Kreuzbergben a Neue Gesellschaft für Bildende Kunst (Új társaság/társadalom a képzőművészetért), egy bázisdemokratikus kortárs művészeti intézmény. Függetlenül attól, hogy a központban vagy egy attól távolabb eső helyen van-e, az erősségét és (olykor konfliktusok által tépázott) energiáit mindkét intézmény a bázisnak köszönheti. Annak a közösségnek, amely érdekelt a kritikai diskurzusok alakításában, a kísérleti művészeti műhelyek fenntartásában. A két említett intézmény a pacifista, atomenergia-ellenes, anti-kapitalista baloldal egykori fellegváraiban működik, de hasonló szellemi központok más német városokban is fellelhetőek. Természetesen sokat tesz az ország és a népesség mérete. Azonban messze nem magyaráz meg mindent. Vajon Magyarországon elképzelhető-e, s ha igen, milyen körülmények között egy széleskörű társadalmi összefogás a kortárs művészet érdekében? Képes volna-e létrehozni saját intézményeit, érvényt szerezni azok szociális és kulturális szükségességének, s képes volna-e fenntartani azokat? A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet esetében sorsdöntő pillanatnak tűnt a rendszerváltás. Az 1990-es évek elején (a döntéshozás hatósugarában működő) helyi képzőművészek és magánszemélyek alakítottak intézménnyé egy közösségi igényt. Az eredeti ötlet, egy modern művészeti múzeum alapítása, végül meghiúsult, s helyette két Budapestről érkezett szakember javasolta egy a helyi kontextusra reflektáló, művészeti projekteket, művészetelméleti diskurzusokat generáló intézmény létrehozását. A KMI azóta is „fővárosi" művészeti vezetőket alkalmaz, akiknek munkája a helyi stáb elkötelezettségére épül. A helyi művészek és az intézet, a helyi és a városba látogató közönség közötti szemléletbeli különbségek eklatánsak. A lokális közeg alapvetően nem progresszív, hanem fásult és kisstílű. Ezzel egyidejűleg érdeklődő is, kérdez és véleményez. És amikor az intézet programjai kapcsán felismeri a helyi kulturális potenciált, rendíthetetlen erővel összezár. Ezek a sokszor ellentétes erővonalak, a helyi és az „idegen", a szakmai és a nem szakmai nézőpontok kölcsönhatásai teremtik meg a KMI rendkívül tág mozgásterét.
A figyelemről
Létezik egy weboldal, (www.artfacts.net) amely százötvenezer művész szakmai információit tartalmazza. A honlap egy üzleti vállalkozás, amely egy adatbázisba összegyűjtött információhalmaz alapján a művészek „karrieranalízisét” végzi el, majd a rendszerezett adatokat értékesíti olyan felhasználók (galeristák, mecénások, esetleg kurátorok) számára, akik kortársművészeti alkotásokba kívánják fektetni fölös pénzüket.
A művészek karrierjének aktuális állását az ún. ranking-szám valamint egy hozzárendelt emelkedő vagy csökkenő tendenciájú görbe jeleníti meg. A szám maga nyilvános, bárki számára hozzáférhető, a görbe és egyéb adatvizualizáció megtekintéséért fizetni kell. Az oldal működtetői hangsúlyozzák, hogy a rankig-szám és a tőzsdei árfolyamgörbékre emlékeztető grafikonok sem a művésznek, sem pedig műveinek nem értékmérője, hanem valami egészen mást jelenítenek meg. Hogy mit is? Az illető művészre irányuló, kvantálható mennyiségnek tekintett nemzetközi figyelmet – írják a szerzők, George Franckre hivatkozva, aki frappáns ám számos ponton vitatható párhuzamot állított fel a figyelem és tőke összefüggései között a posztindusztriális kapitalizmus finoman módosult rendszerében. Frank szerint ugyanis a kultúrában a figyelem (és hírnév) gazdaságát ugyanolyan mechanizmus működteti, mint a kapitalizmust.
Az oldal részletesen leírja, hogy az adatokat milyen módon gyűjtik, összegzik és milyen matematikai algoritmusok segítségével értelmezik: a nemzetközi művészeti élet különböző helyszínei, galériák, kiállítóhelyek, múzeumok különböző pontszámokat érnek a kiállító művészek számára, tehát hiába nyugtázza elégedetten saját sikerét (?) például az a szerencsés magyar művész, aki munkássága elismeréseként éli meg, hogy még életében retrospektívet rendezhet mondjuk a Műcsarnokban, e mutatványért lényegesen kevesebb pontszámot kap, mintha bravúrját a londoni Tate Modernben hajtaná végre. Talán ennek is tudható be az, hogy nincsen élő magyar művész az első ezer között.
Azt a figyelmet tehát, amelynek hiánya több száz éve nyomasztja az izmusokban szűkölködő magyar kulturális öntudatot, objektív okoknál fogva nehéz megszerezni, ám mégsem ennek hiánya tesz bennünket provinciálissá, hanem az a kétségbeesett igyekezet, amellyel próbáljuk azt megszerezni, valóban megfeledkezve arról, hogy ha csak a „newcomers” EU-régióban sikerülne a figyelmet egymás irányába gyakorolni, nemcsak képletesen, hanem szó szerint is megsokszorozhatnánk a provinciák kulturális tőkéjét. Persze csak abban az esetben, amennyiben elfogadjuk Franck párhúzamát, mely szerint a kultúrának hasonulnia kell a kapitalizmushoz.
Maria Marcos
Moholy-Nagy, Kertész and Vasarely waiting for the champaigne.
[lásd még: „A kaotikus figyelem kiszámíthatatlan közegében” - a kmkk-ról Sugár Jánossal beszélget Maria Marcos]
Get free blog up and running in minutes with Blogsome | Theme designs available here
